Gyengénlátóknak
iskolalogó

Eötvös József Evangélikus Gimnázium, Egészségügyi Technikum és Művészeti Szakgimnázium

9400 Sopron, Deák tér 51 • iskola@ejeg.hu • 06-99/311-767 • 06-20/824-6050

Reggeli áhítataink rendje

Erős vár a mi Istenünk!

Szeretettel küldjük iskolánk eheti reggeli áhítatát!

https://www.youtube.com/watch?v=REPJTOoR7OY

A 2021/2022. tanév megnyitó istentiszteletének igehirdetése.

Így bá­to­rít az örök­ké­va­ló Úr: „Ne félj, mert én veled va­gyok, ne csüg­gedj, mert én va­gyok Is­te­ned! Meg­erő­sí­te­lek, meg is se­gí­te­lek, sőt győ­zel­mes job­bom­mal tá­mo­gat­lak.” (Ézs 41,10)

Pár napja egy nagyon jó táborban vettünk részt páran. Szép volt az idő, nagyszerű a csapat, vidám a társaság. Igaz, páran még éjjel háromkor is ébren voltak, ki-kirohangáltak a mosdóba, talán nem számítottak arra, hogy a hajnali fél hatos ébresztőt és a napfölkelte-nézést tényleg komolyan gondoljuk. Mindegy, ez része a tábori életnek.

Nekem inkább az a jelenség furcsa, hogy a lányok, akik kimász­kál­tak, együtt mentek ki a toalettre. Miért kell együtt menni? Erre két vá­lasz lehetséges. Az egyik az lehet, hogy a női szer­vezet olyan, hogy két lánynak egy veséje van- de ezt kevésbé tartom valószínűnek, amennyire biológiai tudásom helyénvaló.

A másik az, hogy mindenhová szeretnek együtt menni. Mert mi emberek nem szeretünk egyedül maradni. Ez már jobb válasz. Alapélményünk, hogy közösségre van szükségünk. Nem a vesénk közös, hanem a szívünk.

Persze néha szükségünk van egyedüllétre, kinek inkább, kinek ke­vés­bé. De a teljes magány, a teljes egyedüllét elesetté és kiszolgál­ta­tot­tá tesz. Ha túl sokáig vagyok egyedül, a félelem eluralkodik rajtam. Félünk egyedül maradni.

Egyedül lenni sokféleképpen lehet, és talán a legkevésbé nyomasztó az, amikor fizikailag senki nincs körülöttem. Én elég hosszú ideig elviselem. Sokkal rosszabb, ha el­vi­leg vannak mellettem mások, mégis magányos vagyok. Ahogy a most 100 éve született Pilinszky írja Életfogytiglan című versében: Az ágy közös. A párna nem. Együtt lenni másokkal és mégis egyedül len­ni- ez a legszörnyűbb.

De talán még ennél is szörnyűbb azt érezni, hogy mindenki rend­ben van körülöttem, mindenki ok, csak én vagyok elve­szett, én vagyok gyen­ge és lúzer. József Attila kiált föl így: bár len­né­tek ily bűnösök mind­nyájan, hogy ne maradjak egészen egyedül.

Egyszer olvastam egy történetet egy szegény kisfiúról, akit egy asszony felkarolt, segített. Egyszer együtt siettek valahová a sö­tét ut­cán, az asszonynál volt egy lámpa és egy bő köpeny, de hi­á­­ba kérte a fi­út, hogy jöjjön oda hozzá, ne botorkáljon egyedül a sötétben, a fiú nem mert odamenni. Érthető okokból: épp előt­te lopott el két tojást az asszony kamrájából, és nem akart lebukni. Ott szorongatta őket a ke­zé­­ben. Micsoda fájdalom, a szégyen, a magára hagyatottság élménye ez!

A történet szerint a fiú megbotlott a sötétben, a tojások össze­törtek, a sárgájuk ott folyt végig koszos combján. Az asszony ha­za­vitte, le­mos­ta róla a lopott tojás maradékát, majd köpenye alá rejtette a kis­fi­út, és együtt indultak el újra. Milyen nagy­szerű élmény többé nem magányosnak, kitaszítottnak lenni!

Tudom, keverednek a szavak: egyedüllét és magányosság. Én így fo­gal­mazok: egyedül akkor vagyok, amikor nincs körülöttem senki. Magá­nyos akkor, amikor nincs bennem senki. Amikor belülről hiányzik valaki.

Hányszor érezzük úgy, hogy magányosak vagyunk! Hogy egye­dül kell meg­bir­kóz­ni az élettel, a tananyaggal, a szüleinkkel, a sze­relmünkkel, a tes­tünkkel és a gondolatainkkal! Hányszor érez­zük úgy, hogy mi va­gyunk azok az árok mellett botladozó kis­fiúk, akiknek nincsen he­lyük az erősek között- oda vagyunk dob­va a magánynak.

Oda vagyunk dobva a tankönyv elé- tanuld meg egyedül! Oda vagyunk dobva a nagydoga vagy az érettségi elé: csináld meg egyedül! Oda vagyunk dobva érzelmeink elé- harcold meg egyedül! Oda vagyunk dobva értetlen diákjaink vagy tanáraink, az osztályközöség vagy éppen családunk kihívásai közé- harcolj meg a helyedért egyedül. És az egészben a legszörnyűbb ez a szó: egyedül.

Társ­ra vagy szükségünk, embertársra! A már említett József Atti­la szerint „a csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet alázat”. Erre a páros kínra, a terhek megosztására vágyunk mindannyian.

És amikor úgy érzed, egyedül állsz a kihívásokkal szemben, meg­szó­lal egy hang: ne félj, veled vagyok. Nem vagy egyedül! Nem a terhelés, a kihívás lesz kisebb, az erőd lesz nagyobb, mert veled vagyok! Ne félj!

Mert veled vannak barátaid, osztálytársaid- ne félj tőlük és ne akard, hogy féljenek tőled! Váljatok egymás társaivá! Aki a másikat legyőzni és megsemmisíteni vágyik, önmagát is a magány börtönébe zárja. Útitársak vagytok és nem ellenségek!

Bármilyen különösen hangzik, melletted vannak a tanárok. Nem ők a legyőzendő ellenfelek, még akkor sem, ha olykor ért­he­tetlenül szigorúnak tűnnek. Nem veletek szemben állnak, ha­nem mellettetek. A pedagógus szó gyerekkísérőt vezet- mel­let­ted mennek az úton, kísérnek életed egy rövid, de fontos szakaszában, és hidd el, segítőid és nem legyőzőid szeretnének lenni- még akkor is, ha bevallom, ez nem mindig sikerül nekünk tökéletesen.

És ami a legfontosabb: az Isten sem ellenségként, kegyetlen har­cosként áll veled szemben, hanem embertársként melletted. Ve­led vagyok- mondja Isten Ézsaiás szavaival egy közösségnek, amelyik attól fél, a történelem vihara elsöpri őt.

Isten biztat: ne félj, mert veled vagyok! Veled vagyok az emberlét örömeiben és fájdalmaiban, a kihívásokban, a csalódásokban, abban az egész csodálatos harcban, amit emberi életnek hívnak.

Isten veled van, mert kétezer éve embertársaddá lett, a nevét is sokszor halljuk: Jézus. Veled van örömödben, de ismeri a meg nem értettség, a csalódás kínját is. Ismeri a magányt is- még ab­ban is társad tud lenni. Az ő nevében, az ő jelenlétében kezd­jük ezt a tanévet- hogy ne maradjunk egészen egyedül. Nem csak egy vidám táborban, hanem a mindennapok küzdései között sem. Úgyhogy: ne félj! Nem vagy egyedül. Ámen.